Sulyok Miklós művészettörténész
(Elhangzott 2019. március 30-án a kápolnásnyéki Halász-kastélyban)
A legenda szerint a rajz születése, amit olykor a festészet születéseként is emlegetnek, a következőképpen történt: Butadész görög szobrász lánya, amikor kedvese eltávozni készült, gyorsan körül rajzolta a falon az ifjú árnyékának körvonalait, hogy így őrizze meg magának őt távolléte idejére. A rajz, szakkifejezéssel „il disegno”, az itáliai középkorban és a kora reneszánszban válik önálló műfajjá és kap elméleti megalapozást, előbb Cennino Cennini Libro dell’arte c. traktátusában, aki minden művészetek alapjának nevezi a disegno-t, majd a híres firenzei szobrász, Lorenzo Ghiberti Commentarii című művében. Jelentése a reneszánszban: a rajz megjeleníti a művész elméjében születő, meglévő ideát. Az idea fogalma rávilágít a puszta természetutánzás elméletének tévedésére. A művész nem pusztán mimézist végez, hanem teremt, az elméjében képként élő ideából művet alkot. A 21. századból nézve, a neoplatonikus idea-tan, amely formailag a klasszikus esztétikából vette mintáit, sok fényévnyi távolban pislákol immár.
A kiállítás címe a képzőművészet történetében régóta megfigyelhető folyamatra is utal: az évszázadok során lassan és folyamatosan nő a képsorozatok szerepe és egyre kevesebb szóló kép születik. A jelenség nem mai keletű: már az európai grafika történetének egyik leghíresebb műve, William Hogarth A szajha útja című munkája is sorozat. Bizonyosan nagy szerepe volt ebben a folyamatban a sokszorosító grafikai eljárások elterjedésének is, a modern korban pedig a fotó és a mozgókép hatott ebbe az irányba. A 20. század 60-as70-es éveiben a geometrikus szerialitás a végsőkig kihasználta a sorozatszerűség lehetőségeit.
A predigitális grafika, a sokszorosító grafika is: kézművesség, mindig kézművesség, ez az egyik legfontosabb sajátja. Alkotáspszichológiai és befogadásesztétikai szempontból egyaránt. Különösen szembeötlő ez napjainkban, amikor szinte már életünk minden tárgya, személyes, emberi kapcsolattartásunk eszköze ipari termék, és ami még fontosabb: gép.
A klasszikus grafika sajátja a sűrítés, a lényegre törekvés, akár vonalas, akár tónusos rajzról, vagy nyomatról van szó. Ezen a kiállításon is maximálisan érvényesül az egy képbe, akár sorozatképekbe sűrített, ezáltal intenzivált világ.
A digitális vagy elektrografikában tűnik el először az eredeti – Walter Benjaminnak igaza lett: a technikai eljárásokkal sokszorosított műveknek nincs aurája – ezeknek a grafikáknak azonban még van. Éppen az imént említett sűrítés és a kézműves jelleg által.
Időrendben sorra véve az alkotókat, először Szalay Lajost kell említenünk, akitől a legnagyobb gyűjteményt éppen a Kovács Gábor Alapítvány birtokolja. A világhírű grafikus olyan univerzális igénnyel, drámai, heroikus súllyal nyúlt az emberiség örök kérdéseihez, ami még Picassót is elismerésre késztette. Szalaytól elég legyen itt egy mondat: „Az én megismerő készségem az episztemológia érzékletes oldalán működik, tehát szenzoriális, empirikus, realista. Modelleken, krokikon, tanulmányokon át letapogatott örömteli megközelítése egy otthonos világnak, ahol a külső forma misztikusan klasszikus egybeeséssel utal rejtett belsőségre.” Tehát a külső forma a belső tartalom kifejezése, vagyis ebben az értelemben az expresszionizmus egyik változatával van dolgunk. Ez a belső, szelleminek nevezhető tartalom is ott rejlik a Genezis-sorozat lapjain, kitágítva a transzcendens dimenzió végtelenével. Borsos Miklós vagy Rékassy Csaba művein még ott dereng a klasszikus esztétika távoli fénye. Borsos már modern formai redukcióval, részletezés nélkül rajzol, a lényeget keresi vonalaival, s zenesorozata az absztrakció talán egyetlen példája ezen a kiállításon.
Rékassy a 20. századi művészet groteszk szemléletével világítja meg (ilyen értelemben: illusztrálja) Ovidius történeteit, amelyek maguk sem nélkülözik az ironikus vagy abszurd vonásokat. De felvethető vele kapcsolatban T. S. Eliot költői szemlélete és allúzió technikája, aki a satnya jelen satnyaságát a dicsőnek látott múlt ellenpontjával érzékelteti első kötetében megjelent J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című versében. Rékassy Ovidius-sorozatának darabjai kivétel nélkül az ókori római mitológia történeteibe belehelyezett modern ember kisszerűségét, kudarcát, hogy ne mondjam, lebőgését vetítik elénk.
A festőszakról eltanácsolt Kondor Bélának diplomamunkája volt az itt látható Dózsa-sorozat 1956 májusában, s a főiskola nem tudott vele mit kezdeni. Munkás-paraszt témát akartok? Hát, nesztek! – talán ezt mondogatta magában, amikor a rézlemezeket metszette. Ahogyan Németh Lajos 1986-ban készült életútinterjújában visszaemlékezik: [az egyik diplomabizottsági tag] „A legjellemzőbb az volt, hogy felállt Pór Bertalan, odament a pipájával, nézte és azt mondta, hogy jobb, mint Dürer, ez a baj, tehát túlzottan archaizáló jellegű.” Kondor azonban a klasszikus grafika eszköztárával mégis teljesen modern és döbbenetes erejű világot teremtett, de nem az elvárt édeskés szocialista realista stílusban, hanem saját, egyéni, ugyanakkor európai stílusában. A Szalaynál említett heroikus világlátás folytatója éppen Kondor.
Csernus Tibor itt látható könyvillusztrációiról a lényeget Lajta Gábor festőművész, Csernus méltatója fogalmazta meg, s éppen a Kogart-gyűjtemény Csernus-kiállításán 2013-ban: „alkalmazott- és autonóm művészet eggyé válásának tanúi lehetünk.” Ahogyan tehát Rékassy Csaba Ovidius sorozata nem pusztán a költészet megrajzolása, Csernus is önálló festészeti problémának tekintette ezeket a Sartre-illusztrációkat. Sajátos, festészet és grafika közötti technikájával, amikor is kitörölte, visszakaparta a festékfoltokat, olyan képi világot tudott elérni, ami különös realista karaktert adott képeinek, valahogy súlyt adott a krimi alakoknak.
Kéri Imre bravúros Caravaggio-sorozata a tónusos metszet virtuóz példája. Nála a festészettel versengő rajzművészet kiemeli Caravaggio művészetének sötét oldalát.
Péreli Zsuzsa, aki textilművészként igazán jelentős, az akvarell technikáját is mesterien alkalmazza.
Szemethy Imre a Szigeti veszedelmet, a magyar hősök ellenállását a posztmodern szürrealizmus szellemében abszurd bohózatként ábrázolja. Nézzük csak meg a Szigetvári tűzőrség című rézkarcát: Milos Forman-filmje, a Tűz van, babám előbb jut eszünkbe róla, mint a szigetvári várvédő sereg hősiessége. Micsoda kontraszt feszül itt a kiállításon belül Szalay vagy Kondor tragikus heroizmusa és Szemethy Imre kisszerűnek ábrázolt világa között!
Prutkay Péter művészetében az ökológiai problémafelvetést a 70-es évek óta gyakorolja, itt is látható Fészek-sorozata lírai és mégis sokkoló módon hívja fel a figyelmünket: a Föld nevű bolygó az egyetlen, közös hazánk. Szimbólumhasználat, takarékos motívum alkalmazás, magyarán, hogy nem bőbeszédű, jellemzi rajzművészetét.
Kókay Krisztina mágikus rajzai a szerzetesi alázattal húzott egészen apró vonásaiból, mindennapi lerakódásából építik föl az idő mindent átmosó folyamát, generációkat, ősöket, archaikus időket megérzékítve.
Orosz István külön univerzum a mai magyar grafikában. Anamorfózis használata a szem és az agy, a látás és a gondolkodás egységét demonstrálja. Művészete élvezetes intellektualizmusát a klasszikus esztétikában Horatius nyomán úgy mondták: használni és gyönyörködtetni. Szinte alig akad ma képzőművész, aki ezt az Orosz Istvánéhoz fogható színvonalon teszi.
Takáts Márton Budapest-sorozata Piranesi-hommage-ként a jelen városát ábrázolja a jövőbeli múltban, vagyis a mai épületeket romként láttatja, tehát a posztmodern időcsavar ott rejlik e sorozat minden lapján. A megvalósítás, a metszés virtuozitása, aprólékos műgondja azonban mintha siratná a szeretett világot, a jelen Budapestjét.
Kesselyák Rita hipnotizáló hatású, misztikus lapjai is a sötétség festői megjelenítésével versengő sokszorosító grafikai technika kiemelkedő példái. Ahogyan a kiállítás beharangozó szövege is kiemeli, valóban a metafizikus festészet grafikai folytatásáról van itt szó. Olykor az az ember benyomása, hogy maga a sötétség fontosabb képein, mint a fényben megjelenő látványok.
Varga Zsófi, a magyar groteszk grafika kiváló képviselője filozofikusan olvasztja fel a valóságot a képzelet tégelyében: kőpárkány vagy kőoszlop válik drapériává olyannyira, hogy már-már elhisszük neki: a valóságos térbeli viszonyok minden nem valóságos alakzatot képesek fölvenni. Az ember kiszolgáltatottsága a kőből rakott városok kőrengetegében. Szemléletének egyik meghatározó eleme a képtelenségig fokozott szatirikus hangvétel, ami gyakran hajlik melankóliába, de mindig valami keménység, a poén kegyetlensége, vagy a kidolgozás élessége hatja át műveit.